Egy torna alkalmával, az éppen
alakulófélben lévő óbudai csapatnak átadtuk egy játékosunkat, mert ők nem
voltak meg, mi úgyis többen voltunk, és így mindenki tudott játszani. Az óbudai
csapat ellen játszottunk, már sokkal vezettünk a vége felé, amikor az
ellenfélnél játszó csapattársunk hozta ellenünk a labdát. Az egyik
csapattársam, aki szemben állt vele, felugrott és valami idióta hangot adott ki
magából, hogy ezzel bizonytalanítsa el a másik játékost. Persze az egész csak
viccnek volt szánva, nem volt benne semmi negatív szándék, hiszen valójában egy
csapatban játszottak, régóta ismerték egymást. A játékvezető mégis egyből
sárgalapot adott, ami két perc kiállítást jelentett, mivel a csapattársam nem
adta meg a kellő tiszteletet az ellenfélnek, bohóckodott.
„Nem rögbipályára való” – mondta
a játékvezető.
A csapattársam először
megilletődött, hiszen nem akart rosszat, elfogadva a játékvezető döntését,
leballagott a pályáról.
Ez a momentum nagyon megmaradt
bennem, hiszen a rögbiben nem pusztán magunknak, a csapattársainknak vagy a
játékvezetőnek kell megadnunk a kellő tiszteletet, hanem az ellenfélnek is.
Különben nem vagyunk érdemesek rá, hogy a pályán legyünk. Ez a miliő az, ami
kiemeli a rögbit a többi sportág közül.
